Csirkemell minden nap. Hogy fogyjon a készlet.

Laca már azelőtt se nagyon szerette a csirkét, alsóbbrendű kajának tartotta. Az elmúlt egy hónapban ez az érzés tovább fejlődött, elmélyült. Utálja. Hamarosan undorodni fog tőle. De nincs mit tenni, enni kell.

A Nagy Bevásárláskor kiszámolták, hogy mennyi kerül a mélyhűtőbe és mennyi a normálba, a sörök helyére, tekintve a család napi várható fogyasztását. Túlbecsülték persze, ráadásul a gyerekek már a negyedik nap sztrájkba léptek, így rá és Bogira még több jutott. Enni kell, mert megrohad. Megvan, hogy naponta mennyi a tervezett fogyás. Bogi nem túl jó matekból, de ezt valahogy kiszámolta. Rátartással, de kiszámolta.  Lehet, hogy bele fognak fulladni a romlott vagy a hosszas mélyhűtés miatt ehetetlenné vált csirkébe.

Ennél talán az éhhalál is jobb. Na, nem mintha ez lett volna Laca életében az első rossz döntés. Itt van például Bogi, meg ez az egész lakásvásárlás, meg a hülye munkahelyen a hülye kollégák. Ez utóbbi most nem olyan zavaró, itthonról.

Némi vigaszt nyújt, hogy a mai piac-menet nem játszik, oda nem kell kimennie. 9 és 12 között eleve tilos. 9 előtt lehetetlen, mert olyan tömeg van: az összes nyugdíjas akkor vásárol, egymás nyakában lógva, nyomakodva. Nem szabad nekik, de mégis. Talán az van bennük, hogy nekik ne mondják meg. Olyanok, mint a gyerekek.

A 65 fölötti sávban pedig üresség. Ez az eladók 3 órás, törvényileg elrendelt kávészünete. 12 után meg eleve nem nagyon működik a piac, de ha mégis: az idősek hajnali rohama már lefosztotta. Ők még lelkesednek a csirkemellért.

Soha ne legyek nyugdíjas – gondolta Laca és próbált úgy fordulni a nappaliban, hogy a hűtőláda ne kerüljön a látómezejébe. Apró dolgokon múlik a boldogság, ha nagyobbakra esély sincs.